A nagypapám és a nagymamám az örök példaképeim. Iszonyatosan sokat vigyáztak rám amikor még gyerek voltam és még most is szívesen látogatom őket meg a nehezebb pillanatokban is, mert amikor senki sem tud vigasztalni vagy okosat mondani, ők biztosan fel tudják oldani a feszültségemet, és bizony egy-egy szóval mindig meg is tudnak nyugtatni. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de töretlen a kapcsolatuk, mindig kiegyensúlyozottak és nyugodtak, és nem igazán lehet őket kihozni a sodrukból sem. Mindig azt mondják, hogy az élet nekik már megtanította a valóban fontos dolgokat és tudják, hogy min nem érdemes idegeskedni, pontosabban inkább azt tudják, hogy nagyon kevés dolgon érdemes valójában idegeskedni, de arra sincs ez hatással, és az ember csak magát hozza nehéz helyzetbe.
A nagyi mondata, mi szerint vagy cselekedni kell, vagy elfogadni azt gondolom örökre bele égett az elmémbe, és számtalanszor előveszem a munkámban vagy az életemben ha olyan esemény történik, amivel nem igazán tudok mit kezdeni vagy amit nem tudok elfogadni. Persze ettől még nem válik a dolog könnyebbé, de iszonyatosan sokat segítenek ezekben a helyzetekben is. Nem beszélve a párkapcsolati kérdésekről, amit egyenesen szakértőként tudnak kezelni, hiszen rettenetesen hosszú ideje házasok, ezért számtalan nehéz helyzetet vagy kínos dolgot ők is átéltek már, de kéz a kézben meg is oldottak, ezért hihetetlen hiteles amit mondanak akármi is a véleményük.
A nagypapám mindig is a tenyerén igyekezett hordozni a nagyimat, de nem csak anyagilag, hanem ami sokkal fontosabb azt gondolom, érzelmileg is. A legutóbb például egy Levendula vászonkép került a csomagoló papír alá, hiszen a levendula a nagyi kedvence, de már nem férne több a kertbe, ezért egy vászonépen került a falra, hogy mindig ott ékeskedjen, ne hervadjon el, ne menjen tönkre, az örök időkre szépítse az otthonukat. Imádom őket. Nagyon sokat lehet az élethez való hozzáállásról tanulni tőlük.